Tanmark's Arctic Ice Fighter "Vito" (2006.12.11. - 2017.08.22.)
Vito halálának első évfordulóján tulajdonosa, Barbi mindent kiírt a lelkéből, mi és hogyan történt az utolsó hetekben. Szerettük volna ezt megosztani mindenkivel, hogy min mentek keresztül ők ketten együtt.
Július 22.
Ezelőtt sosem írtam Vito elvesztéséről, de éppen ma van a napja annak, hogy egy évvel ezelőtt elkezdődött egy rémálom. Majdnem egy év eltelt, és ez alatt én nem voltam képes összerakni egy emlékvideót, és nem megy még az sem, hogy szép szavakkal emlékezzek rá, hisz még mindig a pokol tüzével éget a fájdalom, pedig rettenetesen megérdemli az emlékezést. Ellenben emlékezhetek rá máshogy, úgy, hogy leírom a történetünket, annak minden fontos mérföldkövével, hátha egyszer valaki számára hasznos lesz a történetünk, hogy felfedezze, és megküzdjön a földkerekség egyik legkönyörtelenebb és legborzalmasabb betegségével, a hemangioszarkómával.
Mindannyian ismerjük azt a jellegzetes nyüszögő hangot, amit kutyánk akkor hallat, amikor mi úgy hisszük „épp álmodik”. Aznap reggel, én efféle sírásra ébredtem, intenzív nyüszítésre. Ilyenkor mindig felkeltettem, hogy kicsit megnyugodjon. Így tettem aznap reggel is, de most első alkalommal nem reagált a hangomra. Abban a pillanatban tudtam, hogy valami nem kerek. Mivel galériaágyon alszom, szó szerint leestem az ágyról a térdeimre, és láttam, ahogy Vito az oldalán fekszik, mintha aludna, de a teste megfeszül, a végtagjai merevek és enyhén görcsölnek, a nyaka előre kinyújtva, a feje az állán támaszkodik, és a semmibe révednek a tágra nyitott szemei…..nem volt velem. Elkaptam a testét, kihúztam az asztal alól, hogy késlekedés nélkül nekikezdhessek az újraélesztésnek, ha szükség lenne rá, de abban a pillanatban elkezdett reagálni rám. Először elkezdett kopogtatni a farkával a padlón, majd a következő pillanatban felkelt és nekiállt a reggeli üdvözlő ceremóniájának. Ó hála Istennek – gondoltam, csak egy rövid epilepsziás roham lehetett (előtte sosem volt neki, de az aussiek hajlamosak az epilepsziára és Vito 10,5 éves múlt). Mivel maga alá pisilt az epizód alatt, megetettem, közben felöltöztem, hogy levigyem egy pisi körre. Úgy festett jól van, örült, hogy indulunk, lent szaglászott, de ahogy messzebbre akartam távolodni a házunktól nem akart jönni. Ez volt az a momentum, amikor komolyan elkezdtem aggódni, és megvizsgáltam az ínyét, ijesztően sápadt volt. Felhívtam egy barátomat, megkértem, hogy gyorsan vigyen be minket a kórházba. Mivel ugyan fáradtnak tűnt, de az állapota stabil volt várnunk kellett a sorunkra, a várakozás alatt pedig kezdte összeszedni magát. Mire mi következtünk az ínye már egészen rózsaszínes lett, és kezdett úgy viselkedni, mint rég. Csináltak egy gyors vértesztet, és végigvizsgálták a testét. Semmiféle fájdalmat nem mutatott, ahogy korábban sem soha (az aussiek kemények). A vérparaméterei épp egy kicsivel voltak a normál érték alatt, a vörösvérsejtszám, a hematokrit érték, a hemoglobin és a trombocita szám is, de semmi komoly. A szívverése volt kicsit gyanús a doktornőnek, azt mondta kicsit szabálytalanul ver, ezért az augusztus 7-ei szív ultrahang vizsgálati időpontunkat áttette július 24, hétfőre. Epilepsziás epizódra gyanakodtak (bevallom én is) ezért megkértek rá, ha újra előfordul, próbáljam meg felvenni videóra, az sokat segít a diagnózisban. Volt még egy tünetünk, amit sajnos senki nem említ a betegség kapcsán, de még vérveszteség esetén sem, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy annak a tünete. Sosem volt kellemetlen szájszaga korábban, de most egy savanykás szag ütötte meg az orrom, mikor közelhajoltam hozzá. Az ugrott be, hogy mi van, ha cukorbeteg lesz, hisz nekik van ketonos leheletük (bár nem tudtam milyen is az pontosan). Rá is kérdeztem a dokinál, aki beleszagolt a szájába, és mivel a vércukra a vizsgálat során normális volt azt mondta, az idős kutyáknak általában már van egy enyhe szájszaguk, és az egyáltalán nem vészes, ami neki van. Kicsit megnyugtatott, beugrott, hogy mikor az ember szervezetét stressz éri (mint pl. egy epis roham) a nyál ragacsosabbá válik, kevesebb a víztartalma, emiatt lehet szaga a szájának. Igen, ahogy később megtudtam a masszív folyadékveszteség okozhatta a szagot.
Hazamentünk, és ő majdnem végigaludta a napot. Ez teljesen normális lenne egy epilepsziás epizód után, azonban ami nagyon nem fért bele a képbe, hogy az eset után egyből tökéletesen magánál volt, nem volt 20 perces zavarodottság, bóklászás stb, és ez egyáltalán nem jellemző az epilepsziára. A nap hátralevő része és a vasárnap eseménytelen volt, fáradt volt, de a viselkedése egyébként a teljesen megszokott volt. Találkoztunk a barátainkkal és lassú, és nem túl hosszú sétákat tettünk.
Ezekben a napokban realizálódott bennem, hogy valóban öregszik. Úgy gondoltam sokkal óvatosabban kell bánjak vele, ha lehet még jobban oda kell figyeljek rá, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ezek lesznek az első lépéseink az elvesztéséhez vezető kegyetlenül rövid úton.😢 💔
Ezelőtt sosem írtam Vito elvesztéséről, de éppen ma van a napja annak, hogy egy évvel ezelőtt elkezdődött egy rémálom. Majdnem egy év eltelt, és ez alatt én nem voltam képes összerakni egy emlékvideót, és nem megy még az sem, hogy szép szavakkal emlékezzek rá, hisz még mindig a pokol tüzével éget a fájdalom, pedig rettenetesen megérdemli az emlékezést. Ellenben emlékezhetek rá máshogy, úgy, hogy leírom a történetünket, annak minden fontos mérföldkövével, hátha egyszer valaki számára hasznos lesz a történetünk, hogy felfedezze, és megküzdjön a földkerekség egyik legkönyörtelenebb és legborzalmasabb betegségével, a hemangioszarkómával.
Mindannyian ismerjük azt a jellegzetes nyüszögő hangot, amit kutyánk akkor hallat, amikor mi úgy hisszük „épp álmodik”. Aznap reggel, én efféle sírásra ébredtem, intenzív nyüszítésre. Ilyenkor mindig felkeltettem, hogy kicsit megnyugodjon. Így tettem aznap reggel is, de most első alkalommal nem reagált a hangomra. Abban a pillanatban tudtam, hogy valami nem kerek. Mivel galériaágyon alszom, szó szerint leestem az ágyról a térdeimre, és láttam, ahogy Vito az oldalán fekszik, mintha aludna, de a teste megfeszül, a végtagjai merevek és enyhén görcsölnek, a nyaka előre kinyújtva, a feje az állán támaszkodik, és a semmibe révednek a tágra nyitott szemei…..nem volt velem. Elkaptam a testét, kihúztam az asztal alól, hogy késlekedés nélkül nekikezdhessek az újraélesztésnek, ha szükség lenne rá, de abban a pillanatban elkezdett reagálni rám. Először elkezdett kopogtatni a farkával a padlón, majd a következő pillanatban felkelt és nekiállt a reggeli üdvözlő ceremóniájának. Ó hála Istennek – gondoltam, csak egy rövid epilepsziás roham lehetett (előtte sosem volt neki, de az aussiek hajlamosak az epilepsziára és Vito 10,5 éves múlt). Mivel maga alá pisilt az epizód alatt, megetettem, közben felöltöztem, hogy levigyem egy pisi körre. Úgy festett jól van, örült, hogy indulunk, lent szaglászott, de ahogy messzebbre akartam távolodni a házunktól nem akart jönni. Ez volt az a momentum, amikor komolyan elkezdtem aggódni, és megvizsgáltam az ínyét, ijesztően sápadt volt. Felhívtam egy barátomat, megkértem, hogy gyorsan vigyen be minket a kórházba. Mivel ugyan fáradtnak tűnt, de az állapota stabil volt várnunk kellett a sorunkra, a várakozás alatt pedig kezdte összeszedni magát. Mire mi következtünk az ínye már egészen rózsaszínes lett, és kezdett úgy viselkedni, mint rég. Csináltak egy gyors vértesztet, és végigvizsgálták a testét. Semmiféle fájdalmat nem mutatott, ahogy korábban sem soha (az aussiek kemények). A vérparaméterei épp egy kicsivel voltak a normál érték alatt, a vörösvérsejtszám, a hematokrit érték, a hemoglobin és a trombocita szám is, de semmi komoly. A szívverése volt kicsit gyanús a doktornőnek, azt mondta kicsit szabálytalanul ver, ezért az augusztus 7-ei szív ultrahang vizsgálati időpontunkat áttette július 24, hétfőre. Epilepsziás epizódra gyanakodtak (bevallom én is) ezért megkértek rá, ha újra előfordul, próbáljam meg felvenni videóra, az sokat segít a diagnózisban. Volt még egy tünetünk, amit sajnos senki nem említ a betegség kapcsán, de még vérveszteség esetén sem, pedig szinte biztos vagyok benne, hogy annak a tünete. Sosem volt kellemetlen szájszaga korábban, de most egy savanykás szag ütötte meg az orrom, mikor közelhajoltam hozzá. Az ugrott be, hogy mi van, ha cukorbeteg lesz, hisz nekik van ketonos leheletük (bár nem tudtam milyen is az pontosan). Rá is kérdeztem a dokinál, aki beleszagolt a szájába, és mivel a vércukra a vizsgálat során normális volt azt mondta, az idős kutyáknak általában már van egy enyhe szájszaguk, és az egyáltalán nem vészes, ami neki van. Kicsit megnyugtatott, beugrott, hogy mikor az ember szervezetét stressz éri (mint pl. egy epis roham) a nyál ragacsosabbá válik, kevesebb a víztartalma, emiatt lehet szaga a szájának. Igen, ahogy később megtudtam a masszív folyadékveszteség okozhatta a szagot.
Hazamentünk, és ő majdnem végigaludta a napot. Ez teljesen normális lenne egy epilepsziás epizód után, azonban ami nagyon nem fért bele a képbe, hogy az eset után egyből tökéletesen magánál volt, nem volt 20 perces zavarodottság, bóklászás stb, és ez egyáltalán nem jellemző az epilepsziára. A nap hátralevő része és a vasárnap eseménytelen volt, fáradt volt, de a viselkedése egyébként a teljesen megszokott volt. Találkoztunk a barátainkkal és lassú, és nem túl hosszú sétákat tettünk.
Ezekben a napokban realizálódott bennem, hogy valóban öregszik. Úgy gondoltam sokkal óvatosabban kell bánjak vele, ha lehet még jobban oda kell figyeljek rá, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ezek lesznek az első lépéseink az elvesztéséhez vezető kegyetlenül rövid úton.😢 💔
Július 24.
Mára kaptunk időpontot Vito szívultrahang vizsgálatára. A szokásos üdvözlő ceremóniára ébredtem, Vito megreggelizett, és míg én zuhanyoztam ő visszafeküdt aludni. Minden tökéletesnek tűnt, vidám volt, mint mindig, én pedig egy picit izgatott, hisz utolsó alkalommal a doki azt mondta, valószínűleg jövőre már meg kell támogatnunk Vito szívét gyógyszeresen is, szóval jó érzéssel töltött el, hogy talán estétől már az öregedő szív kicsit könnyebben végezheti a dolgát. Elindultunk, de a buszmegálló felé vezető úton Vito megint rettentően fáradtnak tűnt, ránéztem az ínyére és hófehér volt. Lelassítottam a lépteim és kérleltem, hogy tartson ki, nem kell sokat sétálnunk hisz, habár kétszer kellett átszállnunk a busz, a metró és a villamos majdnem háztól házig vitt minket. Vito fáradt volt, de az állapota stabilnak tűnt, mikor megérkeztünk a kórházba. Kb. 20 perc múlva behívtak minket az ultrahangos vizsgálóba. Feltettem Vitot az asztalra, nyugodt volt és csodálatosan viselkedett, a doki pedig elkezdte vizsgálni. Hogy omolhat össze az egész világ egy pillanat leforgása alatt, ájulás közeli állapotban voltam, ahogy messziről visszhangzottak a doki szavai. Azt mondta Vito hasa tele van folyadékkal, és azzal folytatta, hogy egy megrepedt 6 cm átmérőjű tumor van a lépén. A daganat szó folyamatosan visszhangzott az elmémben. Én ma azért jöttem, hogy megtudjam, igen, a kutyám valóban öregszik és, hogy kicsit segíteni kell a szívén, de a helyzet közel sem ez volt. A doki sietve áttéteket keresett, amit (hála istennek) végül nem talált, majd egy hatalmas tűvel átszúrva Vito hasfalát, mintát vett a hasüregi folyadékból (amit Vito rezzenéstelenül tűrt)…a fecskendőben színtiszta vér volt. A vizsgálat néhány percet vett igénybe, a dokik hihetetlenül felkészültek voltak, azt mondták rögtön el kell vinniük Vitot műteni, hogy megmenthessék az életét, hisz addigra már majd 1,5 liter vér volt a hasüregében. Majd megkérdezték, beleegyezem-e? (Jesszusom, micsoda kérdés, ha arról lett volna szó megoperálom én magam puszta kézzel, csak hogy megmenthessem). Rögtön elvitték, miközben távolodott egy másik orvos próbálta elmagyarázni nekem a helyzetet. Esküszöm próbáltam figyelni és megérteni, de a zokogás pokolian fojtogatott. Azt mondták mindent megtesznek, hogy megmentsék az életét, és engem hazaküldtek. Hogy a csudában hagyhattam volna magára, miközben ő az életéért küzdött, így hát kimentem a kertbe, letelepedtem egy padra és zokogtam. Azt akartam, hogy érezze a jelenlétemet a műtét alatt, tudja, hogy hazavárom, és hogy meg kell felelnie az elvárásaimnak. Közel akartam lenni hozzá akkor is, ha esetleg akkor ott elszólítják. Hosszú műtét volt, de ő és a dokik is fantasztikusak voltak. Most már hazamehettem, hogy visszaérhessek időben a látogatási időre, hogy üdvözölhessem és elvihessem egy rövidke sétára. Rettentő fáradt volt, és a mozgása is bizonytalan a kis parabolaantennájával a fején, de nagyon örült nekem. Néha néhány pillanatra szomorúnak láttam a tekintetét, de mivel majd a fele vére szolgált csak arra, hogy életben tartsa, és volt egy hatalmas varrata a kukijától a szegycsontjáig ez az állapot teljesen normálisnak tűnt. Behoztam neki a vacsiját és a reggelijét, majd a séta után az asszisztens lány megengedte, hogy megetessem, és hogy beadjam neki a gyógyszereit (talán még örült is a segítségnek). Az étvágya csak a vacsi feléig terjedt ki, amivel egy kicsit megijesztett, hisz az étvágyvesztés mindig nagy bajra utalt nála, és a doki is azzal búcsúzott tőlem, hogy túl kell élnie az éjszakát anélkül, hogy vér gyűlne a pocakjába, és ha ez megvan, már rendben lesz. Azt mondták reggel 9:30 kor hívhatom őket a vizit után. Eddigi életem egyik legnehezebb éjszakája előtt álltam, egymás után számoltam a múló órákat. De megcsinálta, másnapra sokkal jobban lett. Bent tartották 3 napig, hogy elég erőt gyűjtsön ahhoz, hogy hazatérhessen. Minden reggel hívtam a kórházat vizit után (elcseszett idegesítő gazda lehettem), és minden látogatási időben ott voltam sétáltatni, etetni és beadni a gyógyszereit. Közben ő minden nappal egyre erősebbé vált. Bármit kértem azt megengedtek az ápolók, pl azt is, hogy a tölcsérbe a zsinór helyett a nyakörvét fűzzem sokkal lazábbra, és hogy anélkül sétáljunk. Az asszisztenslány nagyon megkedvelte, azt mondta kicsit tartózkodó az idegenekkel szemben (megmorogta a vizitelő dokikat, de ez teljesen normális egy erős aussie kantól), de vele nagyon kedves és szófogadó volt. Az összes gyógyszeres dobozára rajzolt egy szívecskét Vito neve mellé. Rettenetesen jól esett, mindenki szerette Vitot egész életén keresztül, bármerre is járt.
Mára kaptunk időpontot Vito szívultrahang vizsgálatára. A szokásos üdvözlő ceremóniára ébredtem, Vito megreggelizett, és míg én zuhanyoztam ő visszafeküdt aludni. Minden tökéletesnek tűnt, vidám volt, mint mindig, én pedig egy picit izgatott, hisz utolsó alkalommal a doki azt mondta, valószínűleg jövőre már meg kell támogatnunk Vito szívét gyógyszeresen is, szóval jó érzéssel töltött el, hogy talán estétől már az öregedő szív kicsit könnyebben végezheti a dolgát. Elindultunk, de a buszmegálló felé vezető úton Vito megint rettentően fáradtnak tűnt, ránéztem az ínyére és hófehér volt. Lelassítottam a lépteim és kérleltem, hogy tartson ki, nem kell sokat sétálnunk hisz, habár kétszer kellett átszállnunk a busz, a metró és a villamos majdnem háztól házig vitt minket. Vito fáradt volt, de az állapota stabilnak tűnt, mikor megérkeztünk a kórházba. Kb. 20 perc múlva behívtak minket az ultrahangos vizsgálóba. Feltettem Vitot az asztalra, nyugodt volt és csodálatosan viselkedett, a doki pedig elkezdte vizsgálni. Hogy omolhat össze az egész világ egy pillanat leforgása alatt, ájulás közeli állapotban voltam, ahogy messziről visszhangzottak a doki szavai. Azt mondta Vito hasa tele van folyadékkal, és azzal folytatta, hogy egy megrepedt 6 cm átmérőjű tumor van a lépén. A daganat szó folyamatosan visszhangzott az elmémben. Én ma azért jöttem, hogy megtudjam, igen, a kutyám valóban öregszik és, hogy kicsit segíteni kell a szívén, de a helyzet közel sem ez volt. A doki sietve áttéteket keresett, amit (hála istennek) végül nem talált, majd egy hatalmas tűvel átszúrva Vito hasfalát, mintát vett a hasüregi folyadékból (amit Vito rezzenéstelenül tűrt)…a fecskendőben színtiszta vér volt. A vizsgálat néhány percet vett igénybe, a dokik hihetetlenül felkészültek voltak, azt mondták rögtön el kell vinniük Vitot műteni, hogy megmenthessék az életét, hisz addigra már majd 1,5 liter vér volt a hasüregében. Majd megkérdezték, beleegyezem-e? (Jesszusom, micsoda kérdés, ha arról lett volna szó megoperálom én magam puszta kézzel, csak hogy megmenthessem). Rögtön elvitték, miközben távolodott egy másik orvos próbálta elmagyarázni nekem a helyzetet. Esküszöm próbáltam figyelni és megérteni, de a zokogás pokolian fojtogatott. Azt mondták mindent megtesznek, hogy megmentsék az életét, és engem hazaküldtek. Hogy a csudában hagyhattam volna magára, miközben ő az életéért küzdött, így hát kimentem a kertbe, letelepedtem egy padra és zokogtam. Azt akartam, hogy érezze a jelenlétemet a műtét alatt, tudja, hogy hazavárom, és hogy meg kell felelnie az elvárásaimnak. Közel akartam lenni hozzá akkor is, ha esetleg akkor ott elszólítják. Hosszú műtét volt, de ő és a dokik is fantasztikusak voltak. Most már hazamehettem, hogy visszaérhessek időben a látogatási időre, hogy üdvözölhessem és elvihessem egy rövidke sétára. Rettentő fáradt volt, és a mozgása is bizonytalan a kis parabolaantennájával a fején, de nagyon örült nekem. Néha néhány pillanatra szomorúnak láttam a tekintetét, de mivel majd a fele vére szolgált csak arra, hogy életben tartsa, és volt egy hatalmas varrata a kukijától a szegycsontjáig ez az állapot teljesen normálisnak tűnt. Behoztam neki a vacsiját és a reggelijét, majd a séta után az asszisztens lány megengedte, hogy megetessem, és hogy beadjam neki a gyógyszereit (talán még örült is a segítségnek). Az étvágya csak a vacsi feléig terjedt ki, amivel egy kicsit megijesztett, hisz az étvágyvesztés mindig nagy bajra utalt nála, és a doki is azzal búcsúzott tőlem, hogy túl kell élnie az éjszakát anélkül, hogy vér gyűlne a pocakjába, és ha ez megvan, már rendben lesz. Azt mondták reggel 9:30 kor hívhatom őket a vizit után. Eddigi életem egyik legnehezebb éjszakája előtt álltam, egymás után számoltam a múló órákat. De megcsinálta, másnapra sokkal jobban lett. Bent tartották 3 napig, hogy elég erőt gyűjtsön ahhoz, hogy hazatérhessen. Minden reggel hívtam a kórházat vizit után (elcseszett idegesítő gazda lehettem), és minden látogatási időben ott voltam sétáltatni, etetni és beadni a gyógyszereit. Közben ő minden nappal egyre erősebbé vált. Bármit kértem azt megengedtek az ápolók, pl azt is, hogy a tölcsérbe a zsinór helyett a nyakörvét fűzzem sokkal lazábbra, és hogy anélkül sétáljunk. Az asszisztenslány nagyon megkedvelte, azt mondta kicsit tartózkodó az idegenekkel szemben (megmorogta a vizitelő dokikat, de ez teljesen normális egy erős aussie kantól), de vele nagyon kedves és szófogadó volt. Az összes gyógyszeres dobozára rajzolt egy szívecskét Vito neve mellé. Rettenetesen jól esett, mindenki szerette Vitot egész életén keresztül, bármerre is járt.
Július 26.
A doki azt mondta, ha minden jól megy Vito ma délután hazajöhet. Addigra már voltam az első sokkon, de nem találtam, a helyem otthon nélküle. Kitakarítottam a lakást, kétszer is….egyszer a műtét napjának éjszakáján, hátha gyorsabban telnek az órák reggelig, másodszorra kedd este. Azt akartam, hogy a lakás minden sarka tökéletesen tiszta legyen Vito érkezésére. Összegyűjtöttem az összes olyan ételt (magok, fűszerek, máj stb) melyek támogatják a vérképzést, és választottam egy kutyasüti receptet, majd a kettőt mixelve sütöttem egy tepsi „vérképzősütit” neki. Attól a naptól kezdve ez a süti volt a jutifalatja és imádta.
Alig vártam a pillanatot, amikor végre felszedhetem a kórházban, az órák aznap valóban ólomlábakon közlekedtek. Egy kedves barátom segített hazafuvarozni Vitot, és teljesen meglepődött, hogy Vito milyen jó állapotban van. Fáradt volt, de izgatott is egyben a hazatérés miatt. Végigkutatta a lakást kaja és játék után, majd üdvözölte Tittit, aki a maga elegáns macska módján rettenetesen örült neki . Felállítottam a ketrecét és bezártam pihenni a kis lámpa búrájával a fején…függetlenül attól, hogy imádta a ketrecét, nem volt elragadtatva, de tekintve az utóbbi napok negatív eseményeinek hosszú sorát igazán meglepve sem. Volt egy nagy seb a hasán, azt szerettem volna, ha biztonságban van, és nem tudja piszkálni. Persze akkor is fantasztikusan viselkedett, így egy óra múlva szabadlábra helyeztem, és a parabolaantennát is lecseréltük egy hasát takaró pólóra. Sokat aludt, közben sok lassú, és közepesen hosszú sétát tettünk a barátainkkal, játszottak Tittivel és rendszeresen fogyasztotta a vérképzősütijét, lassan kezdte visszanyerni az energiáit, régi önmagát. Rendszeresen vizsgáltam az ínyét, hogy lássam a haladást. Kicsit ugyan aggódtam a szövettani vizsgálat eredménye miatt, de a dokink azt mondta csak egyetlen daganat volt a lépén, és a hasában áttéteket sem találtak a műtét során (ezt írásban is kértem), melyek rosszindulatú daganat esetén a felfedezés napján már általában jelen vannak, szóval komolyan hittünk benne, hogy a daganat jóindulatúnak bizonyul. Emellett volt rengeteg apró szerencsés momentum a szerencsétlen helyzet közepette, amiből arra következtettem, hogy Istenke azt akarta, hogy megmenthessem…
A következő esemény a szövettani vizsgálat eredményének megérkezése augusztus 1-jén.
A doki azt mondta, ha minden jól megy Vito ma délután hazajöhet. Addigra már voltam az első sokkon, de nem találtam, a helyem otthon nélküle. Kitakarítottam a lakást, kétszer is….egyszer a műtét napjának éjszakáján, hátha gyorsabban telnek az órák reggelig, másodszorra kedd este. Azt akartam, hogy a lakás minden sarka tökéletesen tiszta legyen Vito érkezésére. Összegyűjtöttem az összes olyan ételt (magok, fűszerek, máj stb) melyek támogatják a vérképzést, és választottam egy kutyasüti receptet, majd a kettőt mixelve sütöttem egy tepsi „vérképzősütit” neki. Attól a naptól kezdve ez a süti volt a jutifalatja és imádta.
Alig vártam a pillanatot, amikor végre felszedhetem a kórházban, az órák aznap valóban ólomlábakon közlekedtek. Egy kedves barátom segített hazafuvarozni Vitot, és teljesen meglepődött, hogy Vito milyen jó állapotban van. Fáradt volt, de izgatott is egyben a hazatérés miatt. Végigkutatta a lakást kaja és játék után, majd üdvözölte Tittit, aki a maga elegáns macska módján rettenetesen örült neki . Felállítottam a ketrecét és bezártam pihenni a kis lámpa búrájával a fején…függetlenül attól, hogy imádta a ketrecét, nem volt elragadtatva, de tekintve az utóbbi napok negatív eseményeinek hosszú sorát igazán meglepve sem. Volt egy nagy seb a hasán, azt szerettem volna, ha biztonságban van, és nem tudja piszkálni. Persze akkor is fantasztikusan viselkedett, így egy óra múlva szabadlábra helyeztem, és a parabolaantennát is lecseréltük egy hasát takaró pólóra. Sokat aludt, közben sok lassú, és közepesen hosszú sétát tettünk a barátainkkal, játszottak Tittivel és rendszeresen fogyasztotta a vérképzősütijét, lassan kezdte visszanyerni az energiáit, régi önmagát. Rendszeresen vizsgáltam az ínyét, hogy lássam a haladást. Kicsit ugyan aggódtam a szövettani vizsgálat eredménye miatt, de a dokink azt mondta csak egyetlen daganat volt a lépén, és a hasában áttéteket sem találtak a műtét során (ezt írásban is kértem), melyek rosszindulatú daganat esetén a felfedezés napján már általában jelen vannak, szóval komolyan hittünk benne, hogy a daganat jóindulatúnak bizonyul. Emellett volt rengeteg apró szerencsés momentum a szerencsétlen helyzet közepette, amiből arra következtettem, hogy Istenke azt akarta, hogy megmenthessem…
A következő esemény a szövettani vizsgálat eredményének megérkezése augusztus 1-jén.
Augusztus 1.
A doki korábban azt mondta a szövettani vizsgálat kb. 2 hetet vesz igénybe, ezért gyanútlanul nyitottam meg az emailjeimet a reggeli kávé mellett. A szövettani eredményt tartalmazó email sokként ért, és innen felgyorsultak az események. Rögtön nekiugrottam a szöveg átfutásának, mint bármilyen más esetben, amikor szinte biztos voltam benne, hogy nem lehet nagy a baj. A hosszabb szöveg a sejtek struktúrájáról, a sejtmag és a nukleolusz alakjáról, a sejtplazmában fellelhető vakuolumokról és az osztódási aktivitásról szólt. Biológus vagyok, de nem onkológus, így ezek a jellemzők elsőre nem sokat mondtak nekem Vito daganatának rosszindulatúságáról. Megtaláltam a szövegben a hematóma szót, szinte mindegy is milyen kontextusban, és egy pillanatra reménykedni kezdtem, majd továbbolvastam a szöveget, és a lap alján megleltem a diagnózist, ami azt írta Vitonak grade III. hemangioszarkomája van.
Teljes zavarodottság és sokk kerített hatalmába. Addigra már rengeteget olvastam a hematómáról, a hemangiómáról és a hemangioszarkómáról is arról, hogy Vito állapotából kiindulva melyikre milyen eséllyel lehet számítani, és hogy mik a lehetőségeink, ha a legrosszabb mégis bekövetkezik. Addigra tudtam hogy, ha csak műtéten esik át a várható élettartama 20-60 nap a diagnózist követően, és az óra vészesen ketyegett. Elkezdődött a versenyfutás az idővel, miközben tudtam, hogy amikor az ember nála magasabb erővel kel versenyre, szinte esélytelen, hogy nyerjen. Felhívtam Magyarország legelismertebb kisállat onkológusát, könyörögtem a segítségéért, és egy mielőbbi konzultációs időpontért. Megpróbált megnyugtatni, azt mondta, ne aggódjak, vannak lehetőségek...Augusztus 8-ára kaptunk időpontot. Csak azt az egy hetet kell túlélni és utána már biztosan minden rendben lesz, ha orvos kezei alá kerül. Ez alatt a hét alatt sem voltam tétlen. Felhívtam a labort, ahol a szövettani elemzést végezték, és megkérdeztem az orvost milyen esélyt lát arra, hogy tévedett (nagyon kedves volt, de azt mondta biztosan nem tévedett :( ) Közben kutakodtam a neten, hogy mekkora eséllyel fordul elő a szövettani vizsgálatok során a fals pozitív eredmény, azaz amikor a jóindulatú daganatot rosszindulatúnak diagnosztizálják tévesen. Ez a hét elég volt arra, hogy az összes recens elérhető cikket elolvassam a kutyák kemoterápiás kezeléséről hemangioszarkómás esetekben. Megtudtam, hogy két lehetőségünk van, az egyik a konvencionális kemoterápia (intravénás doxorubicin), vagy az orálisan adagolható kis dózisú metronomikus (etoposide cyclophosphamide). Addigra már azt is tudtam, hogy míg a konvencionális terápiával átlag 136 napra, addig a metronomikussal átlag 176 napra lehet növelni a várható túlélést, ami még mindig tragikusan rövid. Valahol titkon még mindig reméltem, hogy az élet csak valami rossz tréfát űz velünk, és egy nap majd felébredek, és kiderül, hogy mindez csak egy buta félreértés volt. Sosem történt meg. A hét során volt még egy találkánk Vito korábbi dokijával, aki megvizsgálta a vérét, az értékei szépen kezdtek normalizálódni. Talán a vérképzősüti megtette a hatását, miközben én szentül hittem, hogy az este lefekvés előtt a kopasz pocakjára a legmélyebb szerelemmel nyomott gyógypuszi megvédi őt az áttétképződéstől.
A doki korábban azt mondta a szövettani vizsgálat kb. 2 hetet vesz igénybe, ezért gyanútlanul nyitottam meg az emailjeimet a reggeli kávé mellett. A szövettani eredményt tartalmazó email sokként ért, és innen felgyorsultak az események. Rögtön nekiugrottam a szöveg átfutásának, mint bármilyen más esetben, amikor szinte biztos voltam benne, hogy nem lehet nagy a baj. A hosszabb szöveg a sejtek struktúrájáról, a sejtmag és a nukleolusz alakjáról, a sejtplazmában fellelhető vakuolumokról és az osztódási aktivitásról szólt. Biológus vagyok, de nem onkológus, így ezek a jellemzők elsőre nem sokat mondtak nekem Vito daganatának rosszindulatúságáról. Megtaláltam a szövegben a hematóma szót, szinte mindegy is milyen kontextusban, és egy pillanatra reménykedni kezdtem, majd továbbolvastam a szöveget, és a lap alján megleltem a diagnózist, ami azt írta Vitonak grade III. hemangioszarkomája van.
Teljes zavarodottság és sokk kerített hatalmába. Addigra már rengeteget olvastam a hematómáról, a hemangiómáról és a hemangioszarkómáról is arról, hogy Vito állapotából kiindulva melyikre milyen eséllyel lehet számítani, és hogy mik a lehetőségeink, ha a legrosszabb mégis bekövetkezik. Addigra tudtam hogy, ha csak műtéten esik át a várható élettartama 20-60 nap a diagnózist követően, és az óra vészesen ketyegett. Elkezdődött a versenyfutás az idővel, miközben tudtam, hogy amikor az ember nála magasabb erővel kel versenyre, szinte esélytelen, hogy nyerjen. Felhívtam Magyarország legelismertebb kisállat onkológusát, könyörögtem a segítségéért, és egy mielőbbi konzultációs időpontért. Megpróbált megnyugtatni, azt mondta, ne aggódjak, vannak lehetőségek...Augusztus 8-ára kaptunk időpontot. Csak azt az egy hetet kell túlélni és utána már biztosan minden rendben lesz, ha orvos kezei alá kerül. Ez alatt a hét alatt sem voltam tétlen. Felhívtam a labort, ahol a szövettani elemzést végezték, és megkérdeztem az orvost milyen esélyt lát arra, hogy tévedett (nagyon kedves volt, de azt mondta biztosan nem tévedett :( ) Közben kutakodtam a neten, hogy mekkora eséllyel fordul elő a szövettani vizsgálatok során a fals pozitív eredmény, azaz amikor a jóindulatú daganatot rosszindulatúnak diagnosztizálják tévesen. Ez a hét elég volt arra, hogy az összes recens elérhető cikket elolvassam a kutyák kemoterápiás kezeléséről hemangioszarkómás esetekben. Megtudtam, hogy két lehetőségünk van, az egyik a konvencionális kemoterápia (intravénás doxorubicin), vagy az orálisan adagolható kis dózisú metronomikus (etoposide cyclophosphamide). Addigra már azt is tudtam, hogy míg a konvencionális terápiával átlag 136 napra, addig a metronomikussal átlag 176 napra lehet növelni a várható túlélést, ami még mindig tragikusan rövid. Valahol titkon még mindig reméltem, hogy az élet csak valami rossz tréfát űz velünk, és egy nap majd felébredek, és kiderül, hogy mindez csak egy buta félreértés volt. Sosem történt meg. A hét során volt még egy találkánk Vito korábbi dokijával, aki megvizsgálta a vérét, az értékei szépen kezdtek normalizálódni. Talán a vérképzősüti megtette a hatását, miközben én szentül hittem, hogy az este lefekvés előtt a kopasz pocakjára a legmélyebb szerelemmel nyomott gyógypuszi megvédi őt az áttétképződéstől.
Augusztus 8.
elerkezett az onkologiai konzultacio idopontja. Mar elore elkuldtem a dokinak a papirjainkat, igy hat mar felkeszulten fogadott minket. Rettenetesen izgatott voltam, es legalabb annyira aggodtam. Kerdesekkel kezdte, hogy kicsit tobbet megtudjon rolunk, melyebben belelasson a kapcsolatunkba, es megismerje az allaspontomat. Mielott megvizsgalta volna Vitot elmondta, hogy a grade 3 hemangioszarkoma az egyik leheto legrosszabb dolog, amivel szemben allhatunk. A legtobb kutya eseten mar a diagnozis idejen szamos attetet talalnak a teste tavoli pontjain. Azt mondtam neki, hogy akkor mi szerencsesek vagyunk, hisz Vitonak mindossze egy primer tumora volt a lepen a mutetkor. Erre azt valaszolta "igen, de az 2 hettel ezelott volt, szoval probaljam felkesziteni magam arra, amit az ultrahanggal es rontgennel talalni fogunk". Majdnem elsirtam magam, de meg sikerult visszatartanom. Beszeltunk a terapias lehetosegekrol. Az elsodleges javaslata a konvencionalis (venas doxorubicin) kemoterapia volt, tekintve a helyzet sulyossagat es a daganat agresszivitasi fokat. Megkerdeztem, hogy meg tudjuk-e gyogyitani Vitot, amire o azt felelte, hogy sajnos nem, nehany hetet vagy jo esetben nehany honapot nyerhetunk meg egyutt. Majd elmeselt egy esetet egy kutyarol, akit 4 konvencionalis kemoterapias kezeles utan epp at akartak allitani a metronomikus oralis, alacsony dozisu kezelesre, amikor hirtelen meghalt. Nem igert nekunk csodaval hataros gyogyulast. Ahogy a korabbi posztomban mar emlitettem, amit csak lehetett elolvastam a temaban, tisztaban voltam a helyzet remenytelensegevel, es nem szerettem volna Vitot nagy dozisu citotoxikumokkal mergezni, csak hogy nyerjunk nehany honapot. Azt mondjak a kutyak jobban viselik a kemot, mint az emberek, de tudom, hogy a gazdak nem feltetlenul erzekelik jol kutyaik erzeseit, sem az allapotatukat anelkul a tokeletes harmonia es egymasra hangolodas nelkul, ami a gazda-kutya parosok csak egy bizonyos szazalekanal letezik. Vito, csakugy mint a jolete az en felelossegem, egszen a szuletese ota, rengeteg idombe es munkamba telt, mig elnyertem a bizalmat, de mara teljes bizalommal fordult felem. Amennyire csak kepes voltam ra felre kellet tegyem a sajat erzelmeim, es csak Vito joletet szem elott tartanom. A doki azt mondta a 3 honap nagy ido egy kutya elettartamahoz viszonyitva, de en ugy hiszem az ido szamukra is ugyanazzal a tempoval halad, mint a mi esetunkben. Igy hat en a metronomikus (napi, alacsony dozisu oralis) kemoterapiat kertem. A doki nem orult a dontesemnek, es azt mondta, ha nem akarom a kezelest, talan nincs is szukseg arra, hogy atvizsgaljuk a kutyat tetotol talpig. Ebben a pillanatban eltorott a mecses, es pityeregve Vito teljes koru vizsgalatat kertem akkor ott, es amilyen surun csak lehetosegunk van ra, hogy kovethessem a betegsege lefolyasat, es meg idoben bekeben elengedhessem (az attetek gyakran jelennek meg a sziv jobb pitvaran, ahol a tumor repedese perikardialis verzeshez vezet, ami pedig megneheziti a sziv munkajat; a masik gyakori atteti helyszin a tudo, ahol a tumor repedes tudoverzest es fulladast okozhat...el akartam kerulni ezt a ket lehetseges kimenetelt, rettegtem attol, hogy otthon egyedul eri barmelyik, es mellette akartam lenni, amikor orok alomra hajtja a fejet, amennyire lehetseges bekesen). Ekkor valami tortent, a doki viselkedese megvaltozott, talan rajott, hogy a dontesemnek nem anyagi okai voltak, hanem egy hosszu tudatos kutatomunka eredmenye, es a Vito iranti legmelyebb szeretetem vezerelte. Kerte, hogy tegyem fel az asztalra, es elkezdodott a vizsgalat. Minden csak egyszer kellett kernem Vitotol, a doki teljesen le volt nyugozve tole. Azt mondta nagyon tetszik neki, ahogy kezelem Vitot, es hogy ilyen szep es harmonikus kapcsolatot igen ritkan lat a praxisa soran. Egy-egy vizsgalat eredmenyevel visszaterve csak nezte, ahogy Vitot atfektetem a a masik oldalara, es megkerem ra, hogy fekudjon nyugodtan, es meg nehanyszor elismetelte a kapcsolatunk kulonlegesseget. Hihetetlenul buszke voltam ra, ahogy mindig egesz kozos eletunk soran. ❤️A has es a sziv ultrahangos vizsgalata a csodaval hataros modon tiszta volt, csak ugy, mint a ket oldali tudorontgen. Alig tudtam elhinni, ez volt eletem egyik legboldogabb napja. Azt gondoltam, elkaptuk ezt a szemetet, es idoben jo kezek koze kerulve talan legyozhetjuk a hemangiot. Iszonyu boldogsag, el sem tudom mondanni, mennyire megkonnyebbultem. Megkaptuk a gyogyszereinket, atbeszeltuk reszleteiben a kezeles menetet es a doki utunkra engedett minket. Egy het mulva ujabb adag gyogyszer, harom het mulva ujabb vizsgalatok, ez volt a terv. Es a doki visszaengedett minket mantrailingezni, Yeeeeej!!!
elerkezett az onkologiai konzultacio idopontja. Mar elore elkuldtem a dokinak a papirjainkat, igy hat mar felkeszulten fogadott minket. Rettenetesen izgatott voltam, es legalabb annyira aggodtam. Kerdesekkel kezdte, hogy kicsit tobbet megtudjon rolunk, melyebben belelasson a kapcsolatunkba, es megismerje az allaspontomat. Mielott megvizsgalta volna Vitot elmondta, hogy a grade 3 hemangioszarkoma az egyik leheto legrosszabb dolog, amivel szemben allhatunk. A legtobb kutya eseten mar a diagnozis idejen szamos attetet talalnak a teste tavoli pontjain. Azt mondtam neki, hogy akkor mi szerencsesek vagyunk, hisz Vitonak mindossze egy primer tumora volt a lepen a mutetkor. Erre azt valaszolta "igen, de az 2 hettel ezelott volt, szoval probaljam felkesziteni magam arra, amit az ultrahanggal es rontgennel talalni fogunk". Majdnem elsirtam magam, de meg sikerult visszatartanom. Beszeltunk a terapias lehetosegekrol. Az elsodleges javaslata a konvencionalis (venas doxorubicin) kemoterapia volt, tekintve a helyzet sulyossagat es a daganat agresszivitasi fokat. Megkerdeztem, hogy meg tudjuk-e gyogyitani Vitot, amire o azt felelte, hogy sajnos nem, nehany hetet vagy jo esetben nehany honapot nyerhetunk meg egyutt. Majd elmeselt egy esetet egy kutyarol, akit 4 konvencionalis kemoterapias kezeles utan epp at akartak allitani a metronomikus oralis, alacsony dozisu kezelesre, amikor hirtelen meghalt. Nem igert nekunk csodaval hataros gyogyulast. Ahogy a korabbi posztomban mar emlitettem, amit csak lehetett elolvastam a temaban, tisztaban voltam a helyzet remenytelensegevel, es nem szerettem volna Vitot nagy dozisu citotoxikumokkal mergezni, csak hogy nyerjunk nehany honapot. Azt mondjak a kutyak jobban viselik a kemot, mint az emberek, de tudom, hogy a gazdak nem feltetlenul erzekelik jol kutyaik erzeseit, sem az allapotatukat anelkul a tokeletes harmonia es egymasra hangolodas nelkul, ami a gazda-kutya parosok csak egy bizonyos szazalekanal letezik. Vito, csakugy mint a jolete az en felelossegem, egszen a szuletese ota, rengeteg idombe es munkamba telt, mig elnyertem a bizalmat, de mara teljes bizalommal fordult felem. Amennyire csak kepes voltam ra felre kellet tegyem a sajat erzelmeim, es csak Vito joletet szem elott tartanom. A doki azt mondta a 3 honap nagy ido egy kutya elettartamahoz viszonyitva, de en ugy hiszem az ido szamukra is ugyanazzal a tempoval halad, mint a mi esetunkben. Igy hat en a metronomikus (napi, alacsony dozisu oralis) kemoterapiat kertem. A doki nem orult a dontesemnek, es azt mondta, ha nem akarom a kezelest, talan nincs is szukseg arra, hogy atvizsgaljuk a kutyat tetotol talpig. Ebben a pillanatban eltorott a mecses, es pityeregve Vito teljes koru vizsgalatat kertem akkor ott, es amilyen surun csak lehetosegunk van ra, hogy kovethessem a betegsege lefolyasat, es meg idoben bekeben elengedhessem (az attetek gyakran jelennek meg a sziv jobb pitvaran, ahol a tumor repedese perikardialis verzeshez vezet, ami pedig megneheziti a sziv munkajat; a masik gyakori atteti helyszin a tudo, ahol a tumor repedes tudoverzest es fulladast okozhat...el akartam kerulni ezt a ket lehetseges kimenetelt, rettegtem attol, hogy otthon egyedul eri barmelyik, es mellette akartam lenni, amikor orok alomra hajtja a fejet, amennyire lehetseges bekesen). Ekkor valami tortent, a doki viselkedese megvaltozott, talan rajott, hogy a dontesemnek nem anyagi okai voltak, hanem egy hosszu tudatos kutatomunka eredmenye, es a Vito iranti legmelyebb szeretetem vezerelte. Kerte, hogy tegyem fel az asztalra, es elkezdodott a vizsgalat. Minden csak egyszer kellett kernem Vitotol, a doki teljesen le volt nyugozve tole. Azt mondta nagyon tetszik neki, ahogy kezelem Vitot, es hogy ilyen szep es harmonikus kapcsolatot igen ritkan lat a praxisa soran. Egy-egy vizsgalat eredmenyevel visszaterve csak nezte, ahogy Vitot atfektetem a a masik oldalara, es megkerem ra, hogy fekudjon nyugodtan, es meg nehanyszor elismetelte a kapcsolatunk kulonlegesseget. Hihetetlenul buszke voltam ra, ahogy mindig egesz kozos eletunk soran. ❤️A has es a sziv ultrahangos vizsgalata a csodaval hataros modon tiszta volt, csak ugy, mint a ket oldali tudorontgen. Alig tudtam elhinni, ez volt eletem egyik legboldogabb napja. Azt gondoltam, elkaptuk ezt a szemetet, es idoben jo kezek koze kerulve talan legyozhetjuk a hemangiot. Iszonyu boldogsag, el sem tudom mondanni, mennyire megkonnyebbultem. Megkaptuk a gyogyszereinket, atbeszeltuk reszleteiben a kezeles menetet es a doki utunkra engedett minket. Egy het mulva ujabb adag gyogyszer, harom het mulva ujabb vizsgalatok, ez volt a terv. Es a doki visszaengedett minket mantrailingezni, Yeeeeej!!!
Augusztus 17.
Ket het szabafsag utan vissza kellett mennem dolgozni. Egy kedves baratom segitsegevel bekameraztuk a nappalit, es egy appon keresztul barmikor ranezhettem Vitora, sot, ha ugy tartotta kedvem beszelhettem is neki. Valtoztattam a napi rutinon, minden nap kettokor hazamentem megsetaltatni es ellenorizni az allapotat (a kemo rossz hatassal van a vesekre is, nem akartam, hogy tartogatnia kelljen a pisit). Azt mondjak, a kutyak jobban viselik a kemot, mint mi emberek, de az emberek sokszor csak azt latjak, amit latni akarnak. Tudtam, hogy Vito rosszul erzi magat a napi adagja utan, akkor is, ha alacsony dozist kapott. Mindig akkor kapta meg a dozisat, amikor hazaertem a munkabol, es az esti seta elott 1,5 oraval. Letelepedtem melle, az olembe vettem a fejet, es simogattam az arcat. Mindig lelassult az adagja utan, es keresett egy eldugott helyet, hogy pihenhessen kicsit, de szornyen lihegett, es nem volt kepes aludni. A doki ajanlasara eloszor joghurtban kapta az adagjat, hogy a napok kozt valtoztatgathassam az izeket, es atverhessem 😢. Amikor mar mindegy volt, milyen izu a joghurt, nem kellett neki, akkor valtottam majkremre, es ujra nagy orommel fogyasztotta el. Nyertem, de ez a gyozelem egette a lelkem, mint a pokol tuze. Ugy ereztem mergezem, mindegy volt, hogy tudtam, hogy mindent megteszek, hogy megmenthessem. Szerdan mar nem tudtam tobbe atverni, ram nezett es a szemeivel megkerdezte, miert bantom? Elpityeredtem magam es konyorogtem neki, hogy ne haragudjon ram, es hogy egye meg az adagjat. Nem tudtam a szemebe nezni, de hallottam, hogy visszafordul, es nekiall, kedvetlenul es lassan, de megette, es csak miattam ette meg. Megszakadt a szivem...pedig mar igy is darabokban volt egy ideje...hisz o akkor is hitt nekem, amikor en magam sem voltam benne biztos, hogy kepes vagyok segiteni rajta. O volt a legjobb kutya a fold kereken, akit csak valaha kivanhattam magamnak. Ez pont az a helyzet volt, amire azt mondjak "jobban szeret, mint sajat magat".
Csutortokon mar nem ette meg a reggelijet, ezzel nagyon megijesztett. Felhivtam az onko dokit, aki azt javasolta, hogy ne adjam be neki az adagjat most hetfoig, es hogy este a mantrailing trening utan ugorjunk be hozza, ad valamit neki gyomorhurutra, es meg is vizsgalna. Nem sokra ra megette a reggelijet. Vegre egy felhotlen delutan az adagja es a rosszullet nelkul, mindketten sokkal jobban voltunk. Forro nyari nap volt, de Vito csodasan dolgozott, magasjelzest gyakoroltunk. Csendes, nyugodt es nagyon kellemes delutant toltottunk a Csepel Muvek elhagyatott es odon falai kozt. Rohantunk a dokiig edzes utan, csak par perccel zaras elott futottunk be. Vito berohant es azzal a pasis, hangos ugatasaval korbeudvozolte a dokit es az asszisztenciat. A dokit meglepte, es nagyon orult annak, hogy Vitot ilyen jokedvunek es energikusnak latja. Odaadta a gyogyszert, mintat vett a keresemre egy bordudorjabol, es meghallgatta a szivet, ami csodalatosan rendszeresen vert. Probaltam remenykedve tekinteni a jovobe, de a valosag szurke felhoje folyton korulottunk lebegett.
Szombaton meghivast kaptunk a baratainktol szalonnasutesre az esti seta utan. Vito egy kicsit almoska volt, de mindketten imadtuk.
Hetfon kellett felhivnom a dokit a tovabbi instrukciokert es a bordudor szovettani eredmenyeert.
Aznapi mantrailing edzesunk, ami az utolso kozos lett vegul 😢💔
https://youtu.be/cchmIR5H-TU
Ket het szabafsag utan vissza kellett mennem dolgozni. Egy kedves baratom segitsegevel bekameraztuk a nappalit, es egy appon keresztul barmikor ranezhettem Vitora, sot, ha ugy tartotta kedvem beszelhettem is neki. Valtoztattam a napi rutinon, minden nap kettokor hazamentem megsetaltatni es ellenorizni az allapotat (a kemo rossz hatassal van a vesekre is, nem akartam, hogy tartogatnia kelljen a pisit). Azt mondjak, a kutyak jobban viselik a kemot, mint mi emberek, de az emberek sokszor csak azt latjak, amit latni akarnak. Tudtam, hogy Vito rosszul erzi magat a napi adagja utan, akkor is, ha alacsony dozist kapott. Mindig akkor kapta meg a dozisat, amikor hazaertem a munkabol, es az esti seta elott 1,5 oraval. Letelepedtem melle, az olembe vettem a fejet, es simogattam az arcat. Mindig lelassult az adagja utan, es keresett egy eldugott helyet, hogy pihenhessen kicsit, de szornyen lihegett, es nem volt kepes aludni. A doki ajanlasara eloszor joghurtban kapta az adagjat, hogy a napok kozt valtoztatgathassam az izeket, es atverhessem 😢. Amikor mar mindegy volt, milyen izu a joghurt, nem kellett neki, akkor valtottam majkremre, es ujra nagy orommel fogyasztotta el. Nyertem, de ez a gyozelem egette a lelkem, mint a pokol tuze. Ugy ereztem mergezem, mindegy volt, hogy tudtam, hogy mindent megteszek, hogy megmenthessem. Szerdan mar nem tudtam tobbe atverni, ram nezett es a szemeivel megkerdezte, miert bantom? Elpityeredtem magam es konyorogtem neki, hogy ne haragudjon ram, es hogy egye meg az adagjat. Nem tudtam a szemebe nezni, de hallottam, hogy visszafordul, es nekiall, kedvetlenul es lassan, de megette, es csak miattam ette meg. Megszakadt a szivem...pedig mar igy is darabokban volt egy ideje...hisz o akkor is hitt nekem, amikor en magam sem voltam benne biztos, hogy kepes vagyok segiteni rajta. O volt a legjobb kutya a fold kereken, akit csak valaha kivanhattam magamnak. Ez pont az a helyzet volt, amire azt mondjak "jobban szeret, mint sajat magat".
Csutortokon mar nem ette meg a reggelijet, ezzel nagyon megijesztett. Felhivtam az onko dokit, aki azt javasolta, hogy ne adjam be neki az adagjat most hetfoig, es hogy este a mantrailing trening utan ugorjunk be hozza, ad valamit neki gyomorhurutra, es meg is vizsgalna. Nem sokra ra megette a reggelijet. Vegre egy felhotlen delutan az adagja es a rosszullet nelkul, mindketten sokkal jobban voltunk. Forro nyari nap volt, de Vito csodasan dolgozott, magasjelzest gyakoroltunk. Csendes, nyugodt es nagyon kellemes delutant toltottunk a Csepel Muvek elhagyatott es odon falai kozt. Rohantunk a dokiig edzes utan, csak par perccel zaras elott futottunk be. Vito berohant es azzal a pasis, hangos ugatasaval korbeudvozolte a dokit es az asszisztenciat. A dokit meglepte, es nagyon orult annak, hogy Vitot ilyen jokedvunek es energikusnak latja. Odaadta a gyogyszert, mintat vett a keresemre egy bordudorjabol, es meghallgatta a szivet, ami csodalatosan rendszeresen vert. Probaltam remenykedve tekinteni a jovobe, de a valosag szurke felhoje folyton korulottunk lebegett.
Szombaton meghivast kaptunk a baratainktol szalonnasutesre az esti seta utan. Vito egy kicsit almoska volt, de mindketten imadtuk.
Hetfon kellett felhivnom a dokit a tovabbi instrukciokert es a bordudor szovettani eredmenyeert.
Aznapi mantrailing edzesunk, ami az utolso kozos lett vegul 😢💔
https://youtu.be/cchmIR5H-TU
Augusztus 21.
Hétfőn felhívtam a dokit, hogy megtudakoljam a bordudor szövettani eredményeket, hála istennek negatívnak bizonyult.
A hétvégén utánaolvastam az Etoposide minden mellékhatásának, és a humán esetekben alkalmazott dózisnak, és kikértem a laborunkban dolgozó toxikologus kolléga véleményét Vito gyomorbántalmaival kapcsolatban. Megkért, hogy meséljem el a teljes sztorinkat, mert van nem humán onkologiai ismerete, de a hemangiosarcomat nem ismeri (ami leginkább kutyákat érint, sokkal ritkábban fordul elő embernél, macskánál és lónál). Elmeséltem az egész történetünket, de mikor arról áradoztam, hogy 2 hete teljesen üresnek tűnt az ultrahang vizsgalaton Vito pocakja, kijoznított, miszerint az UH nem elég jó felbontású képalkotó technika a pontos diagnózishoz. Kicsit megijesztett, de reméltem, hogy ezúttal nem lesz igaza. A webkamera lekapta Vitot bekesen pihenni a kanapéján. Kettőkor hazamentem, hogy elmenjünk sétálni, lelkesen üdvözölt, de a séta sora álmoskásnak tűnt.... forró nyári nap volt, elhessegettem az aggodalmamat. Mielőtt visszaindultam, mint minden nap, készítettem egy egy fotót az ínyének színéről vakuval és anélkül is. Egy csomó képem volt mar a nyálkahártyája színének javulásáról (meg mindig a vérképzősüti volt a jutifalat). Aznap nem tetszett a színe, halványabb rózsaszínnek tűnt, mint utoljára. Ahogy visszaértem a melóba a kollégáimmal összeültünk, hogy kiderítsük az ínye alapján, hogy nem történhetett-e valami baj. Arra jutottunk, hogy szerintük paranoiás vagyok és tuti a fényekkel van valami gond.... és eddigre mar igazuk is volt. Meló után szaladtam haza, beadtam neki a napi kemo adagját és elindultunk a szokásos esti sétánkra a barátainkkal. Teljes volt a csapat ez alkalommal. Vito kicsit fáradtnak tűnt, de szívesen sétált végig. Mivel az este még mindig nagyon meleg volt, érthető volt a viselkedése, mégis rossz érzésem volt valahogy. Egész séta alatt alig lehetett kihúzni belőlem néhány szót, nem tudtam elengedni az aggodalmam, minden második percben az ínyét vizsgálgattam és a száját szagoltam. Francba.... úgy ereztem ugyanazt a szagot érzem rajta, mint aznap, amikor belső vérzése volt. Feszült voltam, aggódtam és mélységesen szomorú.... és persze szörnyen fáradt, minden energiámat felemésztette, hogy életben tudjam tartani a szerelmem. Fura volt, mikor a séta végén elköszöntünk egymástól nem beszéltük meg a másnapi terveket (pedig mindig meg szoktuk). A barátok simogatással köszöntek el Vitotól, azt hiszem valahol melyen ők is érezték, talán az én oldhatatlan feszültsegemből, hogy ez lesz az utolsó közös sétánk. Hazamentünk, megvacsizott, szívesen evett, bevette a gyógyszereit, és megkértem, hogy menjen el aludni. Későig fent maradtam, időnként hallgattam a légzését és a szívét. A szíve ritmustalanul vert a légzése pedig rövid és felületes volt.
Mar...... n.a.g.y.o.n.... j.o.l.... i.s.m.e.r.t.e.m.... e.z.e.k.e.t.... a.... j.e.l.e.k.t..... de utólag visszatekintve azt hiszem az agyam és a lelkem rettenetesen fáradt volt.... a sokktól valamiféleképpen a tudatom kikapcsolt, hogy megvédje magát az őrülettől. Vito békésen álomba merült, így hát azzal áltattam magam, hogy minden rendben van. Beszéltem az egyik barátommal Vito állapotáról, aki végig mellettünk állt a bajban, és meggyőztük egymást, hogy biztosan csak keveset ivott ezen a forró nyári napon, dehidratált volt, és ez okozhatta a tüneteit.
Nem tudom mit tettem volna másképp, ha tudom, hogy ez az utolsó éjszakánk együtt. Nem tudom segített volna-e. Alhattunk volna osszekucorodva együtt a földön (amíg meg nem unja) de kétlem, hogy képes lettem volna tartani magam, a zokogásommal, és viselkedésemmel csak tovább aggasztottam volna. Talán az, hogy az agyam kikapcsolta az elvesztésének lehetőségét, a tünetek egyértelműségének ellenére is, megvédett mindkettőnket.
Hétfőn felhívtam a dokit, hogy megtudakoljam a bordudor szövettani eredményeket, hála istennek negatívnak bizonyult.
A hétvégén utánaolvastam az Etoposide minden mellékhatásának, és a humán esetekben alkalmazott dózisnak, és kikértem a laborunkban dolgozó toxikologus kolléga véleményét Vito gyomorbántalmaival kapcsolatban. Megkért, hogy meséljem el a teljes sztorinkat, mert van nem humán onkologiai ismerete, de a hemangiosarcomat nem ismeri (ami leginkább kutyákat érint, sokkal ritkábban fordul elő embernél, macskánál és lónál). Elmeséltem az egész történetünket, de mikor arról áradoztam, hogy 2 hete teljesen üresnek tűnt az ultrahang vizsgalaton Vito pocakja, kijoznított, miszerint az UH nem elég jó felbontású képalkotó technika a pontos diagnózishoz. Kicsit megijesztett, de reméltem, hogy ezúttal nem lesz igaza. A webkamera lekapta Vitot bekesen pihenni a kanapéján. Kettőkor hazamentem, hogy elmenjünk sétálni, lelkesen üdvözölt, de a séta sora álmoskásnak tűnt.... forró nyári nap volt, elhessegettem az aggodalmamat. Mielőtt visszaindultam, mint minden nap, készítettem egy egy fotót az ínyének színéről vakuval és anélkül is. Egy csomó képem volt mar a nyálkahártyája színének javulásáról (meg mindig a vérképzősüti volt a jutifalat). Aznap nem tetszett a színe, halványabb rózsaszínnek tűnt, mint utoljára. Ahogy visszaértem a melóba a kollégáimmal összeültünk, hogy kiderítsük az ínye alapján, hogy nem történhetett-e valami baj. Arra jutottunk, hogy szerintük paranoiás vagyok és tuti a fényekkel van valami gond.... és eddigre mar igazuk is volt. Meló után szaladtam haza, beadtam neki a napi kemo adagját és elindultunk a szokásos esti sétánkra a barátainkkal. Teljes volt a csapat ez alkalommal. Vito kicsit fáradtnak tűnt, de szívesen sétált végig. Mivel az este még mindig nagyon meleg volt, érthető volt a viselkedése, mégis rossz érzésem volt valahogy. Egész séta alatt alig lehetett kihúzni belőlem néhány szót, nem tudtam elengedni az aggodalmam, minden második percben az ínyét vizsgálgattam és a száját szagoltam. Francba.... úgy ereztem ugyanazt a szagot érzem rajta, mint aznap, amikor belső vérzése volt. Feszült voltam, aggódtam és mélységesen szomorú.... és persze szörnyen fáradt, minden energiámat felemésztette, hogy életben tudjam tartani a szerelmem. Fura volt, mikor a séta végén elköszöntünk egymástól nem beszéltük meg a másnapi terveket (pedig mindig meg szoktuk). A barátok simogatással köszöntek el Vitotól, azt hiszem valahol melyen ők is érezték, talán az én oldhatatlan feszültsegemből, hogy ez lesz az utolsó közös sétánk. Hazamentünk, megvacsizott, szívesen evett, bevette a gyógyszereit, és megkértem, hogy menjen el aludni. Későig fent maradtam, időnként hallgattam a légzését és a szívét. A szíve ritmustalanul vert a légzése pedig rövid és felületes volt.
Mar...... n.a.g.y.o.n.... j.o.l.... i.s.m.e.r.t.e.m.... e.z.e.k.e.t.... a.... j.e.l.e.k.t..... de utólag visszatekintve azt hiszem az agyam és a lelkem rettenetesen fáradt volt.... a sokktól valamiféleképpen a tudatom kikapcsolt, hogy megvédje magát az őrülettől. Vito békésen álomba merült, így hát azzal áltattam magam, hogy minden rendben van. Beszéltem az egyik barátommal Vito állapotáról, aki végig mellettünk állt a bajban, és meggyőztük egymást, hogy biztosan csak keveset ivott ezen a forró nyári napon, dehidratált volt, és ez okozhatta a tüneteit.
Nem tudom mit tettem volna másképp, ha tudom, hogy ez az utolsó éjszakánk együtt. Nem tudom segített volna-e. Alhattunk volna osszekucorodva együtt a földön (amíg meg nem unja) de kétlem, hogy képes lettem volna tartani magam, a zokogásommal, és viselkedésemmel csak tovább aggasztottam volna. Talán az, hogy az agyam kikapcsolta az elvesztésének lehetőségét, a tünetek egyértelműségének ellenére is, megvédett mindkettőnket.
Augusztus 22.
Egy aggodalmakkal teli éjszaka után, egy teljesen normálisnak tűnő reggel kezdődött, ellenőriztem Vito szívét és légzését, majd utána megreggelizett... minden jel arra mutatott, hogy rendben van. Azért óvatosságból mindösszesen 2 szomszédos utcára csökkentettem a sétamennyiségünket. Lassan baktatgattunk, habár fáradtnak tűnt szívesen szaglászott és sétált. Hazaérve még a másodikon visszaszólt az ősellenségének, aki az ajtó mögött őrjöngött (talán ez, vagy a lépcsőzés emelhette meg a vérnyomását, nem tudom) azonban mikor a saját szintünkre érve megfordult, hogy visszajöjjön a puszijáért, amit mindig néhány lépcsőfoknyi távolságból osztottam le neki, megtántorodott és rázuhant az alsó lépcsőfokra. Hangosan üvöltött fájdalmában, a teste megfeszült, a végtagjai megmerevedtek és elvesztette az eszméletét. Mellé zuhantam a földre, az ölembe vettem és elkezdtem masszírozni az egész testet, miközben azt hajtogattam, "Semmi baj, semmi baj!" (tehetetlen voltam, tudtam mi történik, és hogy a belső vérzést kintről nem tudom elállítani). Azt hittem a bejárati ajtónk előtt fogom elveszteni. Kb egy fél perccel később a teste elernyedt, a síras abbamaradt, és néhány pillanat múlva a farkincája elkezdett dobolni a földön, visszajött ❤️. Tudtam, hogy újra megtörtént, egy újabb tumor repedt meg. Fel akart kelni, de én arra kértem, hogy feküdjön még egy kicsit az ölemben, míg én felhívtam a barátomat, hogy dobjon el a kórházba minket. Ezután bevittem Vitot a lakásba, felfektettem a kanapéjára (saját lábán jött) és összekapkodtam néhány dolgot, amire szükségünk lehet a kórházban. Bepakoltam az új kedvenc játékát, amit szombaton kapott és jutifalatot is...
Úgy gondoltam tudom mi történt vele, egy azóta nőtt új tumor repedt meg, és öntötte el vérrel a hasat, 29 nappal a lépdaganatának megrepedése és az első életmentő műtéte után, és 2 héttel azután, hogy az UH nem talált áttétet.... tudtam, hogy ha igazam van a legjobb, amit érte tehetek, hogy elfogadom, hogy elvesztettük a harcot, és nem kérem tőle, hogy tovább harcoljon.... miattam.....
A nyálkahártyái hófehérek voltak, ennek ellenére tökéletesen kooperatív maradt mind az utazás, mind a vizsgálatok alatt... minden erejével segített nekünk...már ahhoz sem maradt energiája, hogy megugassa a dokit (soha ki nem hagyta volna). Elmondtam a dokinak, hogy azt hiszem megint megrepedt benne valami, amit ő megerősített azzal, hogy az ultrahangon megint nagy mennyiségű folyadékot látott a pocakjában. Elővette a jól ismert hatalmas méretű tűt, beleszúrta a pocakba, és a fecskendőt tele szívta friss, piros vérrel. Azt mondta, ha szeretném, esetleg ő felnyithatja újra a pocakot és megpróbálhatja elállítani a vérzést (ami nem biztos, hogy sikerül), de egy hónapon belül újra itt leszünk Vitoval.... így müködik a hemangiosarcoma.... Azt mondjak a kutyák legtöbbször úgy érkeznek vissza altatásra, hogy meg ki sem nőtt a szőr a pocakjukon a lépeltávolítás után 😢. Mivel megállt a lehetőségeink sorolása közben, én rákérdeztem a továbbiakra, mire ő hezitált, így én fejeztem be a mondatat "vagy elengedem most"... csendben bólintott...tökéletesen elvesztem hirtelen ebben a sötét világban, amiben korábban otthon éreztem magam, tökéletesen idegennek tűnt minden...ez nem történhet meg velünk, nem ilyen hamar... nem ma....Időt kértem, hogy átgondolhassam, a doki azt mondta, természetesen, bármennyit, amennyire csak szükségem van.
Kimentem, elmondtam a barátomnak, hogy valószínűleg elengedem Vitot, sokkolta a hír, elkezdett zokogni. Vito ahhoz hozzá volt szokva, hogy én bőgök, ez nem volt új számára, de őt sosem látta így, egyből elkezdte vigasztalni, a nyakába mászva nyalta az arcát. Azt mondta ő nem tud bejonni velem, amikor elengedem, ezert felhívtam egy másik barátom, aki azonnal nekiindult a melóból, hogy mellettünk legyen a búcsú idején. Kaptam egy órát, míg beért, hogy mindent 100x végigrágjak magamban. Beszéltem anyukámmal, néhány nagyon kedves barátommal, akik szerettek és törődtek Vitoval, és milliószor átbeszéltük a lehetőségeket.
Én voltam Vito védelmezője a közös út során, ahogy ő az enyém. Bízott bennem kérdés nélkül, össze kellett törjem a saját szívem, hogy neki ne kelljen többé szenvednie, ne kelljen elvérezve elmennie, hogy ne kelljen egy újabb értelmetlen műtéten átesnie, és hogy ne egyedül kelljen egy újabb, valószínűleg végső tumor repedésben egyedül meghalnia, míg én dolgozom. Meghoztam a döntést...és ez a döntésem egész életemben végigkísér majd az egyik legdurvább teherként nehezedve a szívemre, akkor is, ha a színtiszta szeretet és jó szándék vezérelt is a meghozatalában...
Az első injekció alatt jutifalatokkal tömtem, majd olyan erősen öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam, miközben azt súgtam a fülébe, hogy milyen rettenetesen szeretem, hogy nála jobb kutyát sosem kívánhattam volna magamnak, és hogy a földkerekségen talán nem is volt meg nála jobb, és megigértem neki, hogy "összerakom, hisz mindig összeraktam" csak továbbra is bízzon bennem, majd elkezdtek kicsúszni a lábikói, belefeküdt az ölembe, és mely alomba merült.
Talán Istenkétol kaptam azt a hihetetlen erőt (máshonnan nem tehettem rá szert), de végig tartottam magam az intravénás szívleállító injekció alatt is. Öleltem a fejét, folyamatosan csókolgattam az arcát egészen az utolsó légvételéig, és csak akkor szakadt ki a mellkasomból a zokogás, amikor már megállt a szíve és nem lélegzett többé. A könnyeim áztatták az arcom, és az ő bundáját. Még utoljára megpusziltam a kopasz pocakját, és azt suttogta, hogy "Én komolyan hittem benne, hogy ez segít"....elég erős voltam ahhoz, hogy egészen a Mennyország kapujáig kíserjem, sosem hittem, hogy valaha menni fog...
Aznap vesztettem el a gyermekem, a szerelmem, a társam... a családom. Valami bennem is megrepedt....A szívem kettéhasadt, és a nagyobb része örökre őt kíséri. Az elkövetkező 3 hónapból nem emlékszem túl sok mindenre.... a barátaim nélkül valszeg nem ment volna.
Vito (2006.12.11 - 2017.08.22.)
Still love You to the Moon and back ❤️❤️❤️
Egy aggodalmakkal teli éjszaka után, egy teljesen normálisnak tűnő reggel kezdődött, ellenőriztem Vito szívét és légzését, majd utána megreggelizett... minden jel arra mutatott, hogy rendben van. Azért óvatosságból mindösszesen 2 szomszédos utcára csökkentettem a sétamennyiségünket. Lassan baktatgattunk, habár fáradtnak tűnt szívesen szaglászott és sétált. Hazaérve még a másodikon visszaszólt az ősellenségének, aki az ajtó mögött őrjöngött (talán ez, vagy a lépcsőzés emelhette meg a vérnyomását, nem tudom) azonban mikor a saját szintünkre érve megfordult, hogy visszajöjjön a puszijáért, amit mindig néhány lépcsőfoknyi távolságból osztottam le neki, megtántorodott és rázuhant az alsó lépcsőfokra. Hangosan üvöltött fájdalmában, a teste megfeszült, a végtagjai megmerevedtek és elvesztette az eszméletét. Mellé zuhantam a földre, az ölembe vettem és elkezdtem masszírozni az egész testet, miközben azt hajtogattam, "Semmi baj, semmi baj!" (tehetetlen voltam, tudtam mi történik, és hogy a belső vérzést kintről nem tudom elállítani). Azt hittem a bejárati ajtónk előtt fogom elveszteni. Kb egy fél perccel később a teste elernyedt, a síras abbamaradt, és néhány pillanat múlva a farkincája elkezdett dobolni a földön, visszajött ❤️. Tudtam, hogy újra megtörtént, egy újabb tumor repedt meg. Fel akart kelni, de én arra kértem, hogy feküdjön még egy kicsit az ölemben, míg én felhívtam a barátomat, hogy dobjon el a kórházba minket. Ezután bevittem Vitot a lakásba, felfektettem a kanapéjára (saját lábán jött) és összekapkodtam néhány dolgot, amire szükségünk lehet a kórházban. Bepakoltam az új kedvenc játékát, amit szombaton kapott és jutifalatot is...
Úgy gondoltam tudom mi történt vele, egy azóta nőtt új tumor repedt meg, és öntötte el vérrel a hasat, 29 nappal a lépdaganatának megrepedése és az első életmentő műtéte után, és 2 héttel azután, hogy az UH nem talált áttétet.... tudtam, hogy ha igazam van a legjobb, amit érte tehetek, hogy elfogadom, hogy elvesztettük a harcot, és nem kérem tőle, hogy tovább harcoljon.... miattam.....
A nyálkahártyái hófehérek voltak, ennek ellenére tökéletesen kooperatív maradt mind az utazás, mind a vizsgálatok alatt... minden erejével segített nekünk...már ahhoz sem maradt energiája, hogy megugassa a dokit (soha ki nem hagyta volna). Elmondtam a dokinak, hogy azt hiszem megint megrepedt benne valami, amit ő megerősített azzal, hogy az ultrahangon megint nagy mennyiségű folyadékot látott a pocakjában. Elővette a jól ismert hatalmas méretű tűt, beleszúrta a pocakba, és a fecskendőt tele szívta friss, piros vérrel. Azt mondta, ha szeretném, esetleg ő felnyithatja újra a pocakot és megpróbálhatja elállítani a vérzést (ami nem biztos, hogy sikerül), de egy hónapon belül újra itt leszünk Vitoval.... így müködik a hemangiosarcoma.... Azt mondjak a kutyák legtöbbször úgy érkeznek vissza altatásra, hogy meg ki sem nőtt a szőr a pocakjukon a lépeltávolítás után 😢. Mivel megállt a lehetőségeink sorolása közben, én rákérdeztem a továbbiakra, mire ő hezitált, így én fejeztem be a mondatat "vagy elengedem most"... csendben bólintott...tökéletesen elvesztem hirtelen ebben a sötét világban, amiben korábban otthon éreztem magam, tökéletesen idegennek tűnt minden...ez nem történhet meg velünk, nem ilyen hamar... nem ma....Időt kértem, hogy átgondolhassam, a doki azt mondta, természetesen, bármennyit, amennyire csak szükségem van.
Kimentem, elmondtam a barátomnak, hogy valószínűleg elengedem Vitot, sokkolta a hír, elkezdett zokogni. Vito ahhoz hozzá volt szokva, hogy én bőgök, ez nem volt új számára, de őt sosem látta így, egyből elkezdte vigasztalni, a nyakába mászva nyalta az arcát. Azt mondta ő nem tud bejonni velem, amikor elengedem, ezert felhívtam egy másik barátom, aki azonnal nekiindult a melóból, hogy mellettünk legyen a búcsú idején. Kaptam egy órát, míg beért, hogy mindent 100x végigrágjak magamban. Beszéltem anyukámmal, néhány nagyon kedves barátommal, akik szerettek és törődtek Vitoval, és milliószor átbeszéltük a lehetőségeket.
Én voltam Vito védelmezője a közös út során, ahogy ő az enyém. Bízott bennem kérdés nélkül, össze kellett törjem a saját szívem, hogy neki ne kelljen többé szenvednie, ne kelljen elvérezve elmennie, hogy ne kelljen egy újabb értelmetlen műtéten átesnie, és hogy ne egyedül kelljen egy újabb, valószínűleg végső tumor repedésben egyedül meghalnia, míg én dolgozom. Meghoztam a döntést...és ez a döntésem egész életemben végigkísér majd az egyik legdurvább teherként nehezedve a szívemre, akkor is, ha a színtiszta szeretet és jó szándék vezérelt is a meghozatalában...
Az első injekció alatt jutifalatokkal tömtem, majd olyan erősen öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam, miközben azt súgtam a fülébe, hogy milyen rettenetesen szeretem, hogy nála jobb kutyát sosem kívánhattam volna magamnak, és hogy a földkerekségen talán nem is volt meg nála jobb, és megigértem neki, hogy "összerakom, hisz mindig összeraktam" csak továbbra is bízzon bennem, majd elkezdtek kicsúszni a lábikói, belefeküdt az ölembe, és mely alomba merült.
Talán Istenkétol kaptam azt a hihetetlen erőt (máshonnan nem tehettem rá szert), de végig tartottam magam az intravénás szívleállító injekció alatt is. Öleltem a fejét, folyamatosan csókolgattam az arcát egészen az utolsó légvételéig, és csak akkor szakadt ki a mellkasomból a zokogás, amikor már megállt a szíve és nem lélegzett többé. A könnyeim áztatták az arcom, és az ő bundáját. Még utoljára megpusziltam a kopasz pocakját, és azt suttogta, hogy "Én komolyan hittem benne, hogy ez segít"....elég erős voltam ahhoz, hogy egészen a Mennyország kapujáig kíserjem, sosem hittem, hogy valaha menni fog...
Aznap vesztettem el a gyermekem, a szerelmem, a társam... a családom. Valami bennem is megrepedt....A szívem kettéhasadt, és a nagyobb része örökre őt kíséri. Az elkövetkező 3 hónapból nem emlékszem túl sok mindenre.... a barátaim nélkül valszeg nem ment volna.
Vito (2006.12.11 - 2017.08.22.)
Still love You to the Moon and back ❤️❤️❤️